Szilveszteri mászás az Isztrián

Tegnap egy kreatív pillanatomban kapott el az operációs rendszer újratelepítésének láza, ezért amikor a telepítő megkérdezte, hogy milyen nevet szeretnék adni a számítógépemnek, azt írtam be, hogy Pisti. Azóta (tegnap este óta) Pisti köszönt rám a laptopom bekapcsolásakor. Talán fontos adalék, hogy az Armageddon című filmet néztük tegnap este, miközben Pisti életre kelt, szerencsére nem indított el semmilyen IBM-et (interkontinentális ballisztikus rakéta), sőt, egyáltalán nem történt semmi. Már délután izgultam, hogy ma megint megnézzük az Armageddont, talán negyedjére, és hogy milyen szar film megint, egy újabb este, egy újabb szar filmmel. De hát vannak dolgok, amik az idő múlásával érnek. Miután Pisti életre kelt, úgy láttam, hogy Bruce Willis remek alakításával remek kis történet kerekedik ki a Dotty nevű üstökös seggében.

Na de nem is erről akartam írni, hanem, hogy a szilvesztert Horvátországban töltöttük, Roc nevű faluban Roc Hostelben , meg Kompanj és Dvigrad szikláin. A gyerekkorom jutott eszembe ott tartózkodásunk alatt, hogy mi az, ami elveszett azóta, vagy talán mégsem.

Zsófi, Kompanj

Kompanjban a a Ghey team nevű szektorban másztunk, ahol az utakat állítólag olasz mászók építették ki, néhány út a szektor nevéhez hasonlóan utal valahogy a melegekre. Van például a Gheyteam nevű út és hasonlók. Első nap négy utat másztunk. Kezdtünk egy 6a+-szal (Grandi labbra), majd egy 6a (Dildo Dog), még egy 6a+ (Vlado Klobas), és egy 6c (Pussy sok). Zsófi mászta előre a 6c-t, elsőre ment neki, aminek nagyon örültem, meg ő is. Miközben haladt felfele, azon gondolkoztam, hogy én akarom e előre mászni, és hogy ezt valahogy jelezni kéni neki. A töprengéseimnek az vetett véget, hogy Zsófi felért, és mondta, hogy engedjem le, amivel eldöntötte, hogy akkor én is előre mászok. Az út eleje nem volt nehéz, enyhén befelé dőlő táblán kellett megtenni néhány métert egy odúszerű képződményig, ahonnan kezdődött a kunszt. Bal kézzel fel egy nem túl rossz fogásra, majd jobb kéz, és hirtelen benne vagyok az áthajlásban, ahol nem kéne sokat gondolkozni, hanem haladni tovább, hogy legyen erőm kimászni a függőleges részbe. Zsófi kiabál fel, hogy fogjak ki balra, ott az akasztó fogás. Megtalálom, akasztok, az adrenalin mennyiség a felére csökken a testemben, és beleállok a kunsztba, ahonnan nincs visszaút. Jobb lábbal egy jó lépésen állok, jobb kézzel fogok egy jobbra felnéző oldalhúzó szerű peremet, majd bal kézzel keresztbe fel egy balra néző fülbe. Rajta van a kezem a fül peremén, próbálok átfordulni, áthelyezni a testsúlyomat és közben bal lábbal lépek jobbra keresztbe, hogy van egy pillanat az átfordulásban, amikor nem tudom, hogy mi tart. A jobb láb ívesen kifordul, majd neki a falnak, jobb kézzel kellene felmenni a következő fogásra, helyette megfogom a köztest. Ó ne, kiált fel Zsófi, én is nagyon sajnálom, hogy nem mertem megcsinálni. Viszont ez a mozdulat visszalökött a gyerekkoromba. Olyan csodálatos volt maga a mozdulat, az az egyetlen kifordulás, mint egy tánclépés bele a semmibe, hogy megajándékozott valami olyasmivel, amit már régen éreztem. Vagyis néha át szoktam élni, amikor mászok. És most megint úgy éreztem, hogy felfedeztem valamit, amire olyan tisztán tudtam ránézni, mint egy gyerek, mert olyan elementáris erővel hatott rám. Itt van ez a szikla, ami nem túl impozáns, nem is magas, az alja kicsit gazos, én meg felmászok rá, a kérdés, hogy pontosan miért, időnként megfogalmazódik bennem, merthogy az egésznek semmi értelme. És ezért még ráadásul utazunk is vagy 600 km-ert, még a kutyát is elhozzuk, aki négy hete lakik nálunk, csau-csau, 5 – 7 éves, mikor jött hozzánk a menhelyről kiderült, hogy emlődaganata van, ezért meg is kellett műteni, viszont ezért most nem aludhat kint, és ezért mi lent alszunk vele a pincéből átalakított apartmanban, aminek nincs ablaka és fűtés sincs bent 10 euróért per nap per fő. Igaz, hogy van bent egy hősugárzó, de az a folyosón áll, a mi szobánk pedig hideg, pont olyan, mintha egy pincében lennénk. Szintén a folyosón áll a villanyrezsó, ami most lett bekötve, rosszul, ezért amikor bekapcsoljuk, lecsapja az áramot a házban, meg a boltban, ami a hostelhez tartozik, ezért Jadranka a házinéni, aki örökké aggódik valamiért, most teljesen kétségbe van esve, és megbeszéli velünk, hogy fel kéne mennünk főzni a hostelbe, akár csak egy teát is, vagyis reggel és este menjek ki a az utcára a lábasommal, csirkével, cukkinival, meg miegymással, fel körbe az elülső bejáratig, trappoljak fel a lépcsőn a hostel konyhájába, és főzzek ott. Aha. És ráadásul, amikor megérkeztünk este 10 után, Jadranka sehol nem volt, hostel zárva, kezdtem kétségbe esni, hogy Jadranka elfelejtett visszaigazoló emailt küldeni a foglalásunkról, szóval lehet, hogy nincs is foglalásunk, ezért gyorsan felhívtuk, szerencsére felvette, az ágyból, mondta, hogy jaj sorry, és hogy pár perc múlva itt van. Addig mi adtunk Leának vizet, meg pisi is volt, tök jó, meg az is, hogy Lea kutya (teljes neve Hárfa Lea Bébipöcörő Ebihal) csak a hátsó ülés lábrészénél méltóztatott utazni, hiába mondtuk neki indulás előtt vagy fél órán keresztül, hogy Pöcörő, légy szíves hopi fel az ülésre, Lea kutya nézett ránk értetlenül, és felugrott a lábrészhez. Történt mindez Suzuka nevű autónkban, ami egy Suzuki Alto, vagyis nem egy limuzin, amiben egyébként kényelmesen elférünk, viszont Lea kutya miatt előre kellett húzni az első ülést, hogy a Madame is elférjen, viszont így én nem fértem el 600 km-en keresztül. Egyébként Lea sem fért el, amikor megálltunk néhány órás vezetés után, szegény kiugrott a kocsiból és nem tudott járni. Nem baj, megérkeztünk, Jadranka is megjött, és megmutatta nekünk a jégbarlangot, nem működő rezsóval, és még TV-nk sem volt, és az asztal lába is billegett, nem is szólva az egyik székről, aminél minden alkalommal, amikor ráültem, az a bájos jelenet játszódott le a fejemben, hogy a következő pillanatban összetörik alattam, de ripityára, és az egyik lába a hasamon jön ki a beleimmel együtt.

Apartman, ágy, szék

Konyha, ami nem működik

Miközben bent álltunk az apartmanban, súlyos internetfüggőség-elvonási tüneteket produkálva, amivel már találkoztam néhányszor, és tudom, hogy elég hamar ki lehet belőle jönni, álltam a szobában, és néztem a négy falat és az ágyat, aminek van alsó támlája is, amiben így még én sem férek el, meg felső támlája is, ami szintén billeg, meg van párna, ami nem olyan finom puha, mint amihez hozzászoktam itthon, hanem inkább egy keményre kitömött díszpárnához hasonlít, amitől a fejem derékszögben bicsaklik fel, hogy kényelmesen tudjak aludni is, mindeközben az motoszkált a fejemben, hogy mit keresünk itt. Másnap meg megyünk mászni, és mivel már majdnem három hete nem másztunk, és ez idő alatt a legfárasztóbb fizikai aktivitás a részemről az volt, hogy ültem a kanapén, órákon keresztül, majd miután teljesen kimerültem, elmentem aludni, szóval ezért amikor megállunk Kompanj után a parkolóban, és elindulunk hegynek fel, kb. 3 méter után azt érzem, hogy meghalok. Mire felérünk, már többször feltámadok, elkezdünk mászni, ami szintén nem megy.

De aztán megtörténik a varázslat. Lebegek a semmi fölött, és újra felfedezem, hogy mennyire csodálatos dolog a mászás. Nem csak arról van szó, hogy jó, hogy élvezem a mozgást, ahogy haladok fel. A mászás egy spirituális élmény, ami egyszer csak itt van váratlanul, és más megvilágításba helyezi az addig történteket. Elő lehet készíteni, sőt, az előkészítés talán a legfontosabb része, amit az ember tehet. Én hosszasan készültem erre az élményre, mindjárt negyven éves vagyok eltunyulva, elkényelmesedve, ahogy illik, de néha felkelek a kanapémról és kilépek a komfortzónámon túlra, ahol kényelmetlen és hideg, sivár és nagyon fárasztó, de ugyanakkor süt a nap, egy pólóban mászunk december végén, és egyszer csak szembe jön velem az az egy mozdulat, amitől minden értelmet nyer, és ami úgy ragyog előttem, mint egy drágakő.

Sooper Looser 6a+ -ért szép nyűlás

Nekem mindig a második mászó nap a legjobb, akkorra összeérnek a fejemben a mozdulatok, a mozgás a sziklán egyszerű lesz és hatékony. A második nap a Krankenhaus szektorban mászunk, könnyen megyek fel a Krankennhaus nevű 6c+-on, ami az ősszel felsővel sem ment. Szép hosszú út, nincsenek benne igazán nehéz mozdulatok, csak végig kell bírni szuflával. Már egy nap alatt sokat erősödik a tüdőm, megint ugyanaz az út fel a parkolóból, de sokkal jobban megy, nem halok meg annyiszor, amíg felérünk. Zsófi mászik egy 7a-t (Asylantin), elsőre megvan neki, én nem merem megpróbálni. Neki ez nem ment az ősszel, akkor egyszer belemászott, ült benne többször, most simán felmegy rajta. Mikor lejön, elmondja, hogy hatalmas harc volt és nagyon a határon mozgott.

Women on fire :) - Zsófi középen a Krankenhaus 6c+ -ban
hangolódik a jobbra lévő 7a-ra

Zsófi a 7a tetején, a bevágás sem volt könnyű

Amikor hosszabb időre megyünk nyaralni (vagyis mászni), általában két napot mászunk és utána egy napot pihenünk. Mivel most csak négy napra jöttünk, aminek a végére állítíólag elromlik az idő, ezért három napot mászunk egyben. A harmadik mászó nap szintén történik valami. Január 1-je van, másnapos vagyok, Dvigrad-on a rövid utak kemények és szedik szét az ujjamat. Három út után úgy érzem, hogy vége, a következő út, egy 6b+ (Urlo), már csak többszöri beleüléssel megy ki. Megpróbálunk egy Na parove razbroj nevű 7a-t Zsófival, az első két akasztás egy boulder kunszt, esélytelen. De mégis azt érzem, hogy még mászni akarok, hogy az ujjaim kezdenek átformálódni, átvenni valamit a sziklából, a folyamatos kontakt, az egy pontba sűrűsödés, muszáj valaminek történnie, és valami átfordul bennem. Olyan mintha most keltem volna fel a kanapéról, már itt vagyunk pár napja, de idő kellett, hogy lélekben is ideérjek. A nap narancssárga fénnyel borít be bennünket és a sziklákat, amik itt állnak ősin és mozdulatlanul, és ez az őserő valamit feltámaszt bennem. Úgy érzem, hogy a részévé válok a hidegnek, már nem fáj, ahogy az ujjaim elfagynak a sziklán, valami egyszerűbb lesz és csodálatos, a létezés mélyebb rétegeiben járok. A három nap mászás és élmények során megérik, hogy a mozgás, ahogy feljutok a sziklán milyen kezdetleges, és felrémlik előttem egy másik birodalom, ahol nincs más, csak szél, nap meg a sziklák, és egy belső út, amin a végtelenségig lehetne finomítani akár csak egyetlen mozdulatot, amit megteszek felfele, hogy tökéletes legyen. Az utolsó út egy 6b (Smokvino mliko), az sem megy, de már nem számít, csak az, hogy részese legyek ennek a világnak.

Dvigrad, Zsófi, Lea, én, 6b
(még két mozdulat és beleülök)

Másnap arra kelünk, hogy esik az eső, kint minden szürke és felhőpamacsok borítják a hegyeket. Miközben megyek fel körbe a konyhába, azon gondolkozok, hogy milyen szerencsések vagyunk ezért a három nap napsütésért.

Lea kutya és én (jobbról :)