Először azt gondoltuk, hogy ez abszurdum, vagyis hogy a Hohe
Wandon tavasszal is meleg van, nyáron menni azokra a déli fekvésű falakra
olyan, mintha az ember bestandolna a sütőbe, hogy akkor most másszunk.
 |
| Hohe Wand, Teletottes szektor, Zsófi ereszkedik a Runengymanstik nevű útból |
Atlantis a hely, vagyis a szektor neve, Zsófi ezt nézte ki a
bergsteigen.at-ról, hogy az mintha árnyékban lenne, meg a kalauz is segít, az
első oldalak egyikén rejtélyes számok és betűk olvashatók németül, azt súgják
meg, hogy melyik fal milyen fekvésű, éri e nap vagy sem. Ich sprechen no
Deutshe, English please – ennyi a német tudásom, ezért olyan rejtélyesek a
számomra azok a betűk. Zsófi megfejtette, hogy az Atlantis egy olyan hely lesz,
ahol tudunk mászni július 19-én is.
Én már két hete nem másztam, ami nem lenne olyan nagy baj,
mert az első héten csak sokat kellett dolgozni, ami még nem feltétlenül
jelentene visszaesést, de a második héten azért voltam kénytelen kihagyni, mert
beteg lettem, otthon feküdtem lázasan, vacogva, mindenféle rémekkel viaskodva.
A betegség egy nap alatt győzött, délután már az orvosnál ültem, és mondtam,
hogy ÁÁÁÁÁ. Az orvos erre mondta, hogy antibiotikum. Van egy ilyen hatásom az
orvosokra, hogy megyek hozzájuk, viszem a 11 éves kórházi zárójelentésemet, ami
után szinte már rám sem néznek, csak mondják, hogy ÁÁÁÁntibiotikum. Ez itt az
igazság pillanata: én valójában szeretem az antibiotikumot. Gyóyszerfüggőséem a
Nebucain torokfertőtlenítő cukorkával kezdődött, majd rájöttem, hogy a
Strepsils sokkal jobb. Ezekből mindig van nálam készleten. Szintúgy a Neocitrán
pezsgőtabletta, amitől olyan furcsán érzem magam, amikor megiszom, többnyire
persze csak simán elalszok; és hát egy ideje rá vagyok csúszva a Coldrexre,
mert az finom. A doki Summomed 250 mgrammos antibiotikumot írt fel, amire még
rátoltam egy kis Coldrexet és egy Algoflexet fájdalom és lázcsillapításra,
merthogy mindkettő volt nekem, pedig én nem akartam őket. Másnapra semmi bajom
nem volt szinte, legalábbis az addigi tüneteim eltűntek, viszont jött helyette
többdimenziós fejfájás, amiről ezidáig én sem hallottam. Ez úgy nézett ki, hogy
ágyban kellett maradnom, mert ha felkeltem, akkor a fejemet valami megpróbálta
kettészelni egy körfűrésszel, csak így a felső részét lapjában levágni, meg a
tarkómban két oldalt két jól elkülöníthető gübőben nyomott és fájt. Mivel
előzőleg mindent úgy csináltam, ahogy eddig, gyorsan ráfogtam a fejfájásom a
Coldrexre, hogy biztos attól van, mert megettem a Summamedre. Viszont lehet,
hogy elmúlt a gyógyszerfüggésem.
A Höllentálba még velem jött a két gübő hátul a tarkómban,
de ahogy hajtottunk be a völgybe, hihetetlen álmosság tört rám. Becsuktam a
szemem a kocsiban, és egyből egy különleges relaxációs állapotba kerültem. Puha
tejszerű energiában lebegtem, nem kellett csinálnom semmit, csak hagyni ennek a
puha barátságos energiának, hogy átjárjon.
 |
| Kicsit lentebb ereszkedve... |
Végül is nem Atlantisba mentünk, pedig az olyan misztikusan
hangzik, különösen egy ilyen relaxációs állapot után, de én most oda nem tudtam
volna felsétálni. 45 percet ír a kalauz azok számára, akik el tudják olvasni, a
Zugang-ot már amúgy megjegyeztem, hogy ott kell nézni a számokat és min jelöli a
perceket. A Fuchlochgraben nevű helyre mentünk, ami a völgy bejáratánál van,
át a folyón, 10 perc fel sodrás mentén, közben lehet nézni a strandoló
turistákat, hogy milyen jó lenne pancsolni a jéghideg vízben, aztán fel a
szurdokban még 10 perc, és ott vannak szektorok árnyékban egymás után. A szektorban
volt két osztrák mászó rajtunk kívűl, meg a törpelábú kutyájuk. Zsófi mászott
két utat, utána az osztrákok elmentek. A kettőnek nem hiszem, hogy van köze
egymáshoz. A harmadik mászás után, amit nekem is legalább annyira ki kellett
pihenni, mint Zsófinak, pedig én nem is másztam, befeküdtem a fal tövébe a
kötélzsákra, és elaludtam. Aznap másodjára. Arra keltem, hogy fentről kövek
zuhognak ránk, szerencsére Zsófi is beült a fal tövébe. Valószínű, hogy zergék
voltak, habár a szikla tetején megy egy klettersteig, de a lényeg, hogy mi
megint nem hoztunk sisakot, és megint gondoltuk, hogy lehet, hogy kellett
volna. Azt hiszem a kempingezés egy olyan dolog, ami soha nem lehet tökéletes,
mert úgyis mindig otthon marad valami. (ezt majd elküldöm Oshonak)
Kempingezésre megnéztük a Höllentáli parkolót, de szombat
délelőtt már annyi hely nem volt, hogy egy hálózsákot leterítsünk, sátorhelyről
nem is beszélve. Maradt bennem egy éles kép beégve, ahogy lassan hajtunk
keresztül a parkolón, mint egy amerikai filmben, ahogy a főhős éjszaka halad át
a városon, a felhúzott ablak mögött kontemplál a város bugyrain, amik
fénycsíkok formájában vetülnek rá a kocsi ablakára –lassan haladunk át a
Höllentál parkolóján, mert ez egy földút ugye, csak lengyel, szlovák és cseh
rendszámokat látok, meg sátrakat, az egyik előtt kempingszéken ül egy fazon
rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel, és lógnak a mellei és a hasa, meg az
arca is, a kezében egy elfáradt sörösüveg. Eldöntöttük, hogy megyünk a
Hohewandi kempingbe (Zeltplatz Hohe Wand Blick Camp). 52 percre adja a Timtim (GPS, Tim a hang, aki megmondja,
hogy merre menjünk), ott még volt hely, végül is az fizetős, 12 Eu egy
sátorhely per éjszaka. Ott sem volt sokkal jobb, mert miután lefeküdtünk,
megjelent egy csapat szláv nyelvcsaládba tartozó egyén, akik ott a sátrak
között kezdtek el vacsorázni, részegedni és hangoskodni. Felháborító. Zsófi
panaszkodott, hogy nem tud aludni, csináljak valamit, erre én gyorsan
elaludtam.
Másnap nem keltünk túl korán, végül is a hegy itt van előttünk,
annak a másik oldalára mentünk kocsival. Ez egy rejtélyes hely, a kalauzban van
rajz, hogy hol kellene parkolni, de parkoló nincs. Elhajtottunk oda vissza vagy
háromszor, egyre csökkentve a visszafele hajtást, majd kizárásos alapon megállapítottuk,
hogy ez a kanyar lesz az. Enyhe bal kanyar után jobb ívű kanyarban tisztás van jobbra
lefele, a bal oldalon meg egy ház, amik alapján be lehet lőni, hogy végül is az
az enyhe balos kanyar (ha lentről megyünk fel a Hohewandra), ott meg lehet
állni az út mellett.
 |
| Ruanda, a projekt út - a szikla bal oldalán, középtájon |
Lefele kell menni úgy 15 percet, mintha őskori szurdokba
ereszkednénk alá, olyan hangulatok között. Szűk, meredek út sziklák, kidőlt fatörzs
között, sötét is van, meg hűvösebb, ami jó, végül is ezért jöttünk ide a nyár
közepén. A szektort nem könnyű megtalálni, mert az út vezet tovább enyhén
jobbra, de mintha balra is lenne egy ösvény felfele sziklás, füves terepen.
Ezen a mintha ösvényen kell felfele menni egy kicsit, és ott van egy tisztás, L
alakú fallal, ami szépségesen hullámzik felfele mindenféle lyukakkal,
formákkal, nem egyszerű utakkal. Zsófi a fal jobb felső oldalán mászott egy
bemelegítő utat, majd egy nem annyira bemelegítő 7-est, aztán meg közös
megegyezéssel nekiment egy 8-asnak a szikla bal oldalán, balról a második út.
Végül is én most nem mászok, de azért kiveszem a részem a mászóutak
kiválasztásában, béta kidolgozásában lentről, biztosítok lelkesen, meg köveket
dobálok a völgybe két mászás között. A 8-as jól ment, az alja nehéz boulderes, de
összeraktuk közösen (vagyis főleg Zsófi), a teteje már könnyebb. Még vissza
kell érte menni, meg nekem is kell majd mászni ott, azt mondta Zsófi, mert a
harmadik próbálkozásra a nap ráfordult a sziklára, amitől az út megmászása
atlantiszi mélységekbe merült aznapra, pedi meg lett volna, én láttam. (Ez az
Atlantis beakadt nekem, még azért is vissza kell majd mennünk még az idén.)
